"A mese az az ábécéskönyv, amelyből a gyermek megtanul a saját lelkében olvasni."

/Bruno Bettelheim/

Amikor a kicsit süsü, szegény ember gazdaggá válik, bármi megtörténhet. Még az is, hogy hurka eső esik a kéményből.

 Táncol a bárány, bárány szőrén a leány, leány farán lapát, lapát végén sütőasszony, asszony farán a pálca,pálca végén a pap, pap után a katona....és kitudja még, hogy kicsoda? Nézd meg az aranyszőrű bárány meséjét és könnyen kibogozhatod ezt a hóbortos kalandot. Nem csak a királylány, de Te is biztosan mosolyogni fogsz.


Nézd meg Pumukli és Puvakli történetét. Nagyon aranyos!


 

Az elveszett zsebkendő

A Gyerek perec története Süveghegy hercegnőjének bánatáról és a kissé ügyetlen megmentőjéről szól, aki végül mosolyt csal a hercegnő arcára. Ha kíváncsi vagy a történetre, hallgasd végig a Gyerek perec legújabb kis meséjét.

zene:bensound.com


Zelk Zoltán: A három nyúl



Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek,

ottan sem ültek sokáig, talán csak egy félóráig. Amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott, s így kiáltott:

- Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak, úgy ültök ott, mint az urak.

- Úgy, úgy bizony, mint az urak!- feleltek a három nyulak.- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni...

Csacsi szarka nem elhitte? Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna,

akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott:

- Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe. Összebújva tanácskoznak...

Jaj mekkora nyulak voltak! Jaj,mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?! Hogy eztán csak rókát esznek...Ennek a fele se móka!Szedte is a lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne! Hát amint ott futott. szaladt, szemben vele farkas haladt.

-Szaladj te is komám, farkas. jaj mit láttam ide hallgass! Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt és akkora, fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek?! Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett,a farkas is futni kezdett, a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve, a medve így szólongatta:

- Hová szaladsz farkas koma?

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam! Jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Akkora volt a foguk, szájuk, kis egérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?! Hogy eztán csak medvét esznek! Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve.

Elől róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe. Szaporán szedték a lábuk,

szellő se érjen utánuk.... Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe. Nézi is őket nevetve:együtt róka, farkas, medve..

- No hiszen, csak ne nevessél. vigyázz, nehogy bajba essél! Szaladj inkább te is erre!- kiáltott rája a medve.- Az erdőben három

szörnyek, puska sem öli meg őket. Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!

Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is. Ijedtében megfogadta: most az egyszer érjen haza, csak ne falják fel a szörnyek,

sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban három nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben.....


Lolka és Bolka: Kaland az erdőben


A három együgyű lány


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás - tengeren is túl, volt egyszer egy jómódú nagygazda özvegyasszony, s annak három szép leánya. Olyan szemrevalóak voltak, hogy a napra lehetett nézni, de reájuk nem. De az volt a baj, hogy mindegyiknek volt egy kis hibája. Az egyik pösze volt. Régebben úgy mondták, hogy csepűnyelvű. A másik egy kicsit rövidlátó volt. Azt úgy mondták, hogy tyúkszemű. A harmadik, ha kellett, ha nem-, csak hihihi, hehehe, hahaha, örökké kacagott.

Búsult is eleget az anyjuk! Kihez tudja férjhez adni őket....Mert a faluban mindenki ismerte a lányokat. Egy legény se került, aki feleségül kérte volna őket. De halljátok-e, hogy, hogy nem, a bíróhoz jött egy kanászlegény. Az még nem tudta, hogy ezek a leányok milyenek. Reggelente hajtotta a disznókat,s az asszony kiállott a kapuba, s azt mondja a legénynek:

- Hallod-e, édes fiam, mesélték, hogy te árva legény vagy, és én nagyon sajnálom az árva legényeket. Ezért minden reggel kiteszek neked az ablakba egy pohár pálinkát!

- Jól van!- hálálkodott a legény. Örvendett neki. Úgy is lett. Reggelente mikor kihajtotta a disznókat, ott várta az ablakban a pálinka. A legény fölhörpintette, s fütyörészve  terelte a disznókat.

Mikor ennek egy hete volt, kettő, megint kiállott az asszony , s megszólította:

- Hallod - e édes fiam, van nekem három szép leányom, s amelyik megtetszik, azt feleségül vehetnéd. Nem kellene disznókat őrizned, te lennél a gazda. Reád íratnám minden vagyonomat. 

Tetszett a legénynek ez a beszéd. Megígérte, hogy a következő szombaton este elmegy háztűznézőbe. Várták  a leányok a legényt, de az asszony még annál is jobban. Töltött káposztát főzött, sütemény sütött, bort, pálinkát hozatott, a leányait csinosan felöltöztette, s bevitt egy hosszú, bükkfa padot, arra sorba ráültette őket, s rájuk parancsolt:

- Itt üljetek, de meg se mozduljatok, meg se mukkanjatok! Meg ne tudja a legény , hogy milyenek vagytok!

Meg is ígérték a leányok, hogy nem szólnak egy árva szót sem. Egyszer csak jön a legény, köszön, s a kucsmáját leteszi az ágyra, s beszélgetnek. De csak az asszony beszélt. Előbb-majd elfelejtettem mondani- letett a gazdasszony az ajtó sarkához egy tűt, s azt mondja a rövidlátónak:

- Nézz ide édes leánykám, ide leteszek egy tűt, s ha idejön a legény, akkor te menj oda, s vedd fel! Mondd azt, hogy nézze csak anyóka, milyen sötét van, lámpát kell gyújtani, azt mondják, hogy én tyúkszemű vagyok, pedig ilyen gyenge világnál még a tűt is megtaláltam!

Na, úgy is történt. Az asszony letette a tűt, a leányok ültek, s ő beszélgetett a legénnyel. Eszébe jutott a leánynak, hogy neki a tűt fel kell vennie. Felugrott a padról, odament az ajtó sarkához, s azt mondta:

- Jaj, anyóka, nézze csak, ebben a sötétben az ajtó sarkánál találtam egy tűt!

- Jól van édes leánykám- bólintott az asszony. - Látod-e, azt mondják, hogy tyúkszemű vagy. Vidd a helyére!

De mikor megfordult a leány, látta, hogy a vetett ágyon kucorog valami. Nem vette észre,mikor a legény a kucsmáját odatette. Azt hitte, a macska kucorodott fel. Odaszaladt, s a tenyerével rögvest leütötte.

- Mars le te szégyentelen!

Amelyik leány örökké kacagott, az úgy elkezdett nevetni, hogy azt se tudta, hová legyen, majd kipukkadt nevettében...

No, erre megszólalt a harmadik leány, amelyik csepűnyelvű volt:

- Láttátok-e, én egy tót te tótam, mott én medek férjhö!

A legény csak most tudta meg, hogy hova vetődött, miféle leányoknak keres a módos gazdasszony vőlegényt...Kiugrott az ajtón, többet vissza se nézett. Úgy elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Aztán, hogy az asszony, hogy adta férjhez leányait, azt én nem tudom.


(népmese)




Hallottál már Pampaliniről, a híres vadászról? Ha még nem, nézd meg kalandos és habókos történeteit. Ebben a mesében elefántra vadászik. Vajon sikerül elfognia az elefántot?


 

Zelk Zoltán:  Mikulás bácsi csizmája

 

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.



Az én anyukám kedvenc gyerekkori meséje a Kockásfülü nyúl volt. Anyuval megnéztük és valóban nagyon szuper mese. Figyeltem az anyu arcát is, miközben ő boldogan mosolygott. Azt hiszem egy pár percre ő is újra gyermekké változott. Nézd meg Te is a Kockásfülü nyúl meséjét, mert nem lehet, nem szeretni!


 

Szeptember utolsó napja a népmesék világnapja. Ennek örömére a Gyerek perec is megosztja kedvenc népmeséit:


 1. Magyar népmesék: A kőleves

2. Magyar népmesék: A szorgalmas és a rest leány


 

A soknevű királyfi


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy daliás királyfi. Szerette volna feleségül kapni a szomszéd ország királyának leányát. El is ment lánykérőbe. A királylánynak tetszett a délceg királyfi, ám az öreg király megmakacsolta magát, és nem adta neki a lánya kezét. A királyfi nem fordult vissza, ott maradt a városban. Kivett egy szobát a vendégfogadóban, és azon tanakodott, hogyan törhetne borsot az öreg király orra alá. Felöltözött borbélylegénynek, és bezörgetett a királyi palota egyik kapuján.

- Állj! Hogy hívnak? - állította meg a kapus.

- Pálinkának! - füllentette az álruhás királyfi.

- No, te pálinka, hordd el az irhádat, amíg szépen mondom!

Elszaladt a királyfi a palota másik kapujához.

- Állj! Hogy hívnak? - mordult rá a kapus.

- Valakinek - válaszolta a királyfi.

- Hát elég buta nevet adott neked az anyád...Jobb lesz, ha eltakarodsz!

 A királyfi a harmadik kapuhoz igyekezett. A kapus elé ugrott:

- Te meg ki vagy?

- Négy hete a nevem.

- Ejnye, fura egy neved van- vakarta meg a homlokát a kapus. - Mit akarsz?

- Borbély legény vagyok. Meg szeretném borotválni a királyt.

- Rendben van, eredj be hozzá! Ha jól teszed a dolgodat, felfogad téged udvari borbélynak.

A királyfi bement a palotába, de nem a királyhoz, hanem a konyhára.

- Kit keres, lelkem? És mi a neve? - kíváncsiskodott a szakácsné.-

- Macska az én becsületes nevem, és a királykisasszonyhoz jöttem.

- Egy levelet hoztam neki, attól a királyfitól, aki négy hete járt itt.

- Jaj, lelkem, vigye hamar azt a levelet! Szegénykém azóta is zokog a szobájában, talán a levéltől majd megvigasztalódik. Azután meg jöjjön ide vissza, mert finom túrós rétes lesz vacsorára!

A királyfi bekopogtatott a királykisasszony szobájába, aki éppen akkor is sírt, majdnem kisírta a gyönyörű szemeit.

- Jó napot királykisasszony! - hajolt meg előtte a királyfi. - A nevem Túrós rétes, és egy levelet hoztam.

A királykisasszony jóízűen kacagott ezen. Már régóta nem nevetett.

- Nézz rám! - folytatta a királyfi. - Nem ismersz meg?

A királylány felsikoltott:

- Jaj, vége az életünknek, ha az apám megtudja, hogy ide merészeltél jönni!

A királyfi megígérte, hogy éjjelre elbújik a konyhában. Reggel a királyné aggódva látta, hogy a leánya sápadt, kialvatlan.

- Beteg vagy, édes lányom?

- Egész éjjel nem jött álom a szememre a Túrós rétes miatt.

Reggel a királyfi jelentkezett a királynál, hogy megborotválja.

- Hogy hívnak fiam? - kérdezte a király.

- Valakinek.- felelte a királyfi.

El is kezdte a borotválást, de csak féloldalt vágta le a király szakállát, aztán kiugrott az ajtón, és futott árkon - bokron át.

- Megállj, te zsivány, csak kerülj a kezem közé! - kiáltott utána az öreg király, majd a leányhoz sietett.

- Mond, volt itt Valaki?

- Csak a Túrós rétes-  mosolygott a királylány.

A király azt hitte a leánya tréfál vele. Kiszaladt a konyhába:

- Szakácsné járt itt valaki?

- Igen felséges királyom, a Macska épp most iszkolt el.

- Kit érdekel a macska! - dohogott a király, és rohant az első kapushoz.

- Nem futott erre valaki?

- De igen, Négy hete.

A király felbosszankodva loholt a második kapushoz.

- Mond, járt erre Valaki?

- Igen, itt járt Valaki, és az első kapuhoz szaladt.

- Na végre egy értelmes felelet!- örült meg a király. Az első  kapust a földön találta.

- Járt erre Valaki?

- Nem járt felséges királyom.

- És miért fekszel itt a földön?

- Azért, mert a Pálinka ledöntött a lábamról.

Mérgelődött a király, elagyabugyálta a kapust, majd visszament a palotába. Ott mindenkit meghallgatott, és rájött, hogy a királyfi volt borbélynak öltözve. Hamar üzent is érte, hogy jöjjön, vigye el a királylányt, mert félt, hogy legközelebb még nagyobb gúnyt űz belőlük. No, hiszen nem kellett annak kétszer üzenni, még aznap megérkezett, és megtartották a lagzit.


 

A farkastanya


Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy tojás. Ez a tojás elindult világgá. Addig görgött - görgött, amíg találkozott egy rucával.

- Hová mégy, tojás koma? - kérdezte a ruca.

- Megyek világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt!

Mennek, mendegélnek, találkoznak egy kakassal.

- Hova mentek, ruca koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt!

Most már hárman baktatnak, s találkoznak egy varrótűvel.

- Hova mentek, kakas koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt!

Vidáman poroszkálnak az úton, s szembetalálkoznak egy rákkal.

- Hova mentek, tű koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt!

Melléjük szegődött a ló és az ökör. Együtt mentek estelig. Rátaláltak egy kis házra. Ott lepihentek. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas  a kandalló tetejét választotta. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törölközőbe szúródott bele. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarban tanyázott le. Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akinek e kis ház a jogos tulajdona volt. A legöregebb már messziről kiabált:

- Phű, idegen szagot érzek! Ki mert a tanyánkra bemenni?

Volt közöttük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bizony bemegy, ha ezer ellenség is van odabent, mert ő nem fél semmitől. Be is ment. Legelőször a kandalló tetején keresgélte a gyújtófát, hogy majd meggyújtja a mécsest, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, s felkenődött a farkas képére. Szaladt a dézsához mosakodni, de ott a rák csípte meg az ollójával, aztán a törölköző után kapott, de ott a tű szúrta meg. Ijedtében a ház közepére ugrott, ott meg a ló rúgott rajta egy nagyot. Amint szaladt kifelé, az ökör nekiesett, felkapta a szarvára, s az udvar közepére lökte. Elkezdett ordítani, mint a fába szorult féreg, s lélekszakadva futott a többi  farkashoz.

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ellenség mind odabent van!

Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával.

Szaladok a dézsához, megvágnak ollóval.

Kapok a kendőhöz, megszúr a tűjével.

Futok az ajtó felé, kirúgnak az udvarra.

Szaladok a pitvarba, felszúrnak egy vasvillára.

Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem!

Erre mindannyian nekilódultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.


( Népmese)


 

A gulyás lánya


Volt egyszer egy királyfi, aki elment világot látni, feleséget keresni. Neki ugyan nem számított, hogy szegény lány vagy gazdag lány, vagy akár királylány...Egy faluban talált egy takaros lányt. Kérdezi tőle:

- Te ki lánya vagy?

- Én a gulyásé.

- Jóravaló lánynak látszol, szívesen elvennélek! Csak egy feltételem van! Minden az én akaratom szerint kell, hogy legyen!

Egy darabig szépen, békességben éltek. De egyszer a faluból elment egy ember panaszra a királyhoz. Előadta, hogy ő bizony a vásárra két lóval ment, a szomszédja meg két ökörrel. A csikója hozzászegődött a szomszéd ökréhez. A szomszéd azt állítja, hogy a csikó az övé, mert az ő ökre mellé szegődött. Kéri a királyt, tegyen köztük igazságot. A királykisasszony hallgatta, hogy férje miként ítélkezik:

- Ha a csikó az ökör után ment, hát legyen!

Mikor a király kivonult a teremből, odalépett a királyné a szegény emberhez:

- Nem jól ítélkezett az én uram. Igaz megtiltotta, hogy az ő döntéseibe beleszóljak, de ezt a dolgot már nem hagyhatom annyiban. Hallod-e, te szegény ember, eredj ki az erdőbe, vigyél egy hálót, borítsd rá a tőkére! Az uram ott fog vadászni. Ha megkérdezi, mit csinálsz, mond, hogy halászol. Így is történt.Kérdi a király nevetve:

- Mit csinálsz te szegény ember?

- Halászok!- feleli.

- Hát a fatuskónak mióta van hala?

- Amióta az ökörnek csikója.

A király nyomban kitalálta, hogy ez az eszes válasz a feleségétől származik. Kérdi otthon az asszonyt:

- Ugye, te adtad a szegény embernek ezt a tanácsot? Beleártottad magad az én dolgomba, eredj haza apádhoz!

- Jól van, de engedd meg édes uram, hogy utoljára még együtt ebédeljünk, és hogy elvihessem a palotából azt, ami nekem a legkedvesebb!

- Kérésedet teljesítem!-  szólt a király fagyosan.

A királyné álomport szórt a király ételébe, s ahogy a király elaludt, a szolgákkal betetette a hintóba, és hajtott egyenesen a gulyás kunyhójáig.

Másnap reggel felébredt a király, kérdi a feleségét:

- Hát, hogy kerültem én ide?

- Én hoztalak el.

- Miért?

- Azt mondtad, hogy ami nekem a legkedvesebb, hozzam el. Nekem te vagy az, ezért elhoztalak.

A király megbocsátott az asszonyának, és ma is élnek, ha meg nem haltak.


(Népmese)

Gárdonyi Géza: A mindentudó kalap


Volt nagyapának egy sima szőrű, magas tetejű fekete kalapja. Sokszor meséltek arról. Azt mondták, hogy aki azt a kalapot fejére teszi, mindent tud. Lám nagyapó is milyen okos, mindenhez ért: tud olvasni az újságból, szépen szóló fűzfa sípot farag, malmot csinál a papírosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra. És mindez a sok tudomány tudjátok-e, hol van? A nagy fekete kalapban.

Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra, majd ha nagyobb lesz! Pista csudálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta, és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak. Egy délután a díványon aludt nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót. A mindentudó kalap is az asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is.

Pistának a szeme szikrázott örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot. A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt, legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogy ha a kalap mindent tud is, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni. Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett.

- No, lássuk hát, mit tudtok? - kérdezte Pista. Fölvett egy újságot, és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt.

- Bizonyosan rossz az újság - szólt a gyerek  -, nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőle magas tornyot építeni? Az nem sikerült.

- Rossz kártyák - szólt bosszankodva -, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni. Megfogta a kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy eresznyit sem. Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba?

- Most már látom - úgymond - , hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember. Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette.

- No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni! Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak, de ekkor jött csak a váratlan helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott  a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlón, és a cipők  is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt.

- Mit csinálsz Pistike?- kérdezte a hason fekvő kis polgártól.

- Mindent akarok tudni - felelte síró hangon.

- Hogyan akarsz te mindent tudni?

- Hát a mindentudó kalappal.

- Jaj, kis barátom - szólt nevetve  a nagyapó -, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.

A sündisznó meg a nyúl


Egyszer egy szép nyári reggel összetalálkozott a mezőn a nyúl a sündisznóval. Látta a nyúl, hogy a sündisznó lábai milyen kicsik és görbék, s ezért csúfolódni kezdett vele:

- Sündisznó koma, hogy tudsz te azokkal a görbe lábakkal járni? Én félnék velük megindulni, mert ezekkel futni nem lehet, csak bukdácsolni.

Azt mondja a sündisznó:

- Én ezekkel a kicsi, görbe lábakkal jobban tudok szaladni, mint te azokkal a hosszúkkal.

- Azt már nem hiszem! - nevetett a nyúl.

- No, ha nem hiszed - szólt a sündisznó -, fogadjunk, és fussunk versenyt!

Kapott a nyúl az alkalmon, mert bízott a saját lábaiban. Nagy fogadást kötöttek, s azt kérdezte a nyúl:

- Mikor fussunk?

- Én előbb hazamegyek húst enni, hogy jól tudjak futni. Te biztosan nem vagy már éhes, hisz itt a mezőn legeltél annyi füvet, hogy a verseny végéig elég lesz. A legjobban tennéd, ha lepihennél.

- Mikor lesz hát a versenyfutás?

- Holnap reggel ilyenkor gyere ide! Majd ott, azon a hosszában felszántott földön futunk! - mutatott a távolba a sün. Otthon elmondta a feleségének, hogy milyen fogadást kötött a nyúllal.

- Te szamár! - kiáltott rá a felesége. - Nem tudod, hogy ő gyorsabb lábú, mint mi?

Elkezdi a sündisznó:

- Ne veszekedj asszony! Azért jöttem haza, hogy hívjalak téged is. Tréfáljuk meg a nyulat! Holnap velem jössz, s én majd megmutatom, hogy mi lesz a dolgod!

Másnap reggel kimentek a szántóföld egyik végébe, s a sündisznó így oktatta a feleségét:

- Lapulj meg itt, ebben a barázdában! Én átmegyek a föld másik végébe, onnan futunk majd errefelé a nyúllal. Amikor a nyúl már közeledik, de még nem ért ide, akkor ugorj fel az árokból, és kiáltsd azt, hogy te már itt vagy. Mi olyan egyformák vagyunk, hogy a nyúl nem tud minket megkülönböztetni, azt fogja hinni, hogy én értem hamarabb célba, s így megnyerem a fogadást!

Lehúzódott a sündisznó felesége a keskeny mélyedésbe,s a sündisznó elment a nyúlhoz a föld másik végébe. Kezet fogtak, egymás mellé állottak, és a sündisznó hármat számolt:

- Egy, kettő, három!-s kezdődött a versenyfutás.

A sündisznó pár lépés után megállt, visszafordult, és meglapult a barázdában. Bezzeg futott a nyúl, ahogy csak bírt, de mikor a föld másik vége felé közeledett, a sündisznó felesége felugrott az árokból, és elrikkantotta magát:

- Én már itt vagyok!

Csodálkozott a nyúl, és erősen bosszankodott.

- Ez nem volt jó! Fussunk visszafelé is versenyt!

- Nem bánom - mondta a sündisznó felesége.

Egymás mellé állottak, hármat számoltak, és nekiiramodtak. A sündisznó felesége néhány lépés után visszafordult, és újra lehasalt az árokba. A nyúl iszkolt, mint még soha életében, de amikor a föld vége felé közeledett, a sündisznó felállt a barázdából, és ezt kiáltotta:

- Én már itt vagyok!

Még jobban haragudott a nyúl.

- Ez sem volt jó! Fussunk még egyet!

- Nem bánom - mondta a sündisznó.

De a nyúl megint csak másodikként ért célba. A fáradságtól -  no meg a bosszúságtól - a lábai reszkettek, orrára bukott, vagy hármat hempergett, és úgy elterült, hogy még szólni sem tudott.

A sündisznó meg a felesége jót kacagott, mert a nyulat sikerült megtréfálniuk, és a fogadást is megnyerték. Hazamentek, nagyot ettek - ittak, mulattak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.


(Népmese)


 Benedek Elek: Veréb Jankó almát lop


- Hopp! Nincs itthon a gazda! - ujjongott Veréb Jankó a gyümölcsöskert sövénye mögött. Egykettőre átmászott a sövényen, lehúzta a csizmáját, s mint a macska, oly hirtelen felmászott az almafára. Hiszen a gazda nem volt hon, de hon volt ám a Bodri, s szörnyű ugatással rohant az almafa irányába.
Uccu! Leugrott a fáról Jankó, felkapta a csizmáját s esze nélkül szaladt, mint a szél. Szerencsésen eljutott a kert másik végébe, ahol nem volt sövény, csupán egy épülőfélben levő kőkerítés.  A kőkerítésen volt egy rozoga hordó.
- Meg vagyok mentve! - kiáltott fel Jankó, s egy pillanat alatt a hordó tetején termett. Ideje volt, mert abban a pillanatban ért oda Bodri is. De Jankó most már fütyült rá. Nemcsak fütyült, de még jól oldalba is rúgta Bodrit. De Bodri sem esett a feje lágyára. Szörnyű méregbe gurult, s a Jankó lábáról egykapásra lerántotta a csizmát. Aztán - zsupsz! - betört Jankó alatt a hordó feneke.
Jankó belesuppant a hordóba, a hordó megbillent, lefordult és... Igen meredek hegyoldal volt a kőkerítés mellett, a kerítés tövében egy óriási sütőtök, a hordó pont a tökre esett, de úgy ráesett, hogy kilikadt a hordó feneke. Jankó fejjel a tökre zuhant, a tök kilikadt, s bezzeg, hogy Jankó feje beszorult a tökbe. Hányszor mondták neki. ,,Te tökfejű!" Most csakugyan az volt. Lába a hordóban, feje a tökben, így gurult le a hegyoldalon Jankó. Bodri utána. Valóságos porfelhő kerekedett fölötte, mögötte, körülötte - jaj, jaj, vége a világnak! Bizony, én is a Jankó helyében ezt kiáltom:
- Vége a világnak! Vége! Vége!
Lent a meredek hegyoldal lábján patak csörgedezett, éppen vizet merített Kató néne. Háttal a hegynek hajlott a vízbe, mit sem látott, mit sem sejtett, a hordó meg gurult, gurult, aztán egyszerre csak megakadt. Meg ám! Volt a patak partján két hegyes karó. Bezzeg hogy a hordó erre esett.
- Ó, Jesszus Mária, Szent József! - sikoltozott Kató néne, amikor meglátta a két karó hegyén a hordót, hordó tetején a tököt, a két kalimpáló kart - ez bizonyosan az eleven ördög. Futott esze nélkül a patak partjára. Ott dolgozott Bagó András meg a párja. - Jaj, jaj, szaladjunk, itt az eleven ördög!
Csakugyan jött az eleven ördög, falábon, ha nem is lóháton. Tök a feje, abból két apró szem csillog ki. Még karja is van. Ember? Ördög? Mi ez? Bagó uram térdre roskadt, imádkozott: - Uram, ne vigy a kisértésbe!
- Ugyan, keljen fel kend! - ripakodott rá Bagóné. - Hisz ez a Veréb Jankó, a híres almatolvaj!
Egykettőre kihúzták a hordóból, azután a tökből, s alaposan elnadrágolták.
Így volt, vége volt, igaz volt.